Talán meglepő állítás, de igaz, hogy a Hortobágy arculatát eredetileg a vizek formálták. A XIX. századi nagy vízrendezések előtt még a Tisza és a Berettyó “zabolátlan” vize gyakran elöntötte a területet, akár egész éven át megmaradó vizenyős területeket, tocsogókat teremtve. A víz visszahúzódásával a lerakott hordalékon jó termőtalaj képződött, mely kedvezett a magasabb rendű növények megtelepedésének. E váltakozó körülményekkel együtt változott a terület élővilága. Az elmúlt néhány ezer év alatt az éghajlat többször szárazra fordult. Az időnként szikes, és aztán a Tisza és mellékfolyói által elöntött földeken a löszpusztákra jellemző élővilág telepedett meg. A földtörténet csapadékosabb periódusai az ártéri ligeterdők, mocsári növénytársulások terjedését, és a száraz gyepek területének leszűkülését vonták maguk után.

Ezekhez a változó körülményekhez voltak kénytelenek alkalmazkodni azok az emberek, akik bizonyíthatóan már a fiatalabb kőkorszaktól kezdve jelen voltak a területen. A réz és a bronzkor emlékei közül legjelentősebbek a halmok.

Ezek mesterséges eredetű földtani képződmények, amelyek tájképi, régészeti, botanikai, zoológiai és kultúrtörténeti szempontból kiemelkedően értékesek, az Alföld nagytáj sajátos formakincsei. Ide tartoznak: a tell-telepek (lakódombok), a kurgánok (sírhalmok), az őrhalmok, a határhalmok és a laponyagok. Általában magas, árvízmentes hátakon, kiemelkedéseken, ártér felé eső szegélyeken, folyókanyarulatok közvetlen közelségében helyezkednek el. Keletkezésük ideje döntő többségben a réz- és bronzkor szakaszaival egyezik meg. Méretük változó: átmérőjük 20-90 méter, relatív magasságuk 0,5-12 méter, úgynevezett pajzsméretük 50-160 méter között változik. Alaprajzuk többnyire a körhöz közelítő ovális. Számuk ma már csak becsülhető. A hajdani Nagy-Magyarország területén mintegy 40000 lehet belőlük. Az Alföldön mára mindössze 1300-1700 még esztétikai látványt nyújtó halom maradt meg. Nagy számban találhatók a Hortobágyon, Nagykunságban, Csongrád megye tiszántúli területein, a Jászságban, Békés megye északi részein és a Hajdúháton. Hajdú-Bihar megyében körülbelül 500-nak tudjuk a pontos nevét és helyét, Békésben 700-at tartanak számon, Jász-Nagykun-Szolnok megyében pedig kevesebb, mint 300 db van belőlük. A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvényben országos védettséget kaptak.
A halmok keletkezését nem lehet pontosan korszakhoz kötni. A leletek tanúsága szerint egyesek keletkezése a rézkorhoz köthető, de jelentős számmal vannak szarmatakoriak is. Ha még figyelembe vesszük a tell-telepeket is, akkor még tágabb lesz az az intervallum, amiről beszélünk. Nálunk először az újkőkori (neolitikum) fejlődés második-harmadik szakaszában jöttek létre (i.e. 3800-2800). A rézkorban a lakódombok nagy része megszűnt, de a bronzkorban újabb tellek keletkeztek. A tellek és halmok építői elsősorban az újkőkori emberek, a sztyeppei nomád pásztornépek, a trákok, az illírek, a dákok, a kelták, a szkíták, a jazigok és a szarmaták voltak. Ők elsősorban temetkezési célra és lakóhelynek építették őket. A későbbi népek a már meglévő halmokat valamilyen célra tovább hasznosították. A hunok, a germánok, az avarok, a besenyők, a jászok, a magyarok és a kunok is rajtuk hagyták névjegyüket. A szarmatakor után a halomsíros temetkezés korszaka lezárult, ezért kurgánok ezután már nem épültek. A halmok temetkezési helyként, őrhalomként, a kialakuló települések határhalmaiként funkcionáltak tovább.

A halmokat a későbbi, népvándorlás kori nomád népek is használták temetkezésre, vagy őrhelyként. A mocsarak közötti földszigetek jó talajú szántóikkal, másutt legelőikkel, alkalmasak voltak az ember tartós letelepedésére.

 A honfoglaló magyarság valószínűleg szívesen szállta meg ezt a az állattartásra kiválóan alkalmas területet. Az első tudatos magyar telepítésnek sajátos célja ugyanis, hogy a keresztény hitre való áttérítés megszilárdítása céljából  kötelezően előírt templomépítés egyúttal a falu állandóságát is biztosította. A középkori falvak emlékét templomromok, gyakran pusztanevekké vált régi helységnevek őrzik (Papegyháza, Hort, Bágy ,Hahót, Máta, Kócs, Derzsegyháza..Zám, Derzs, Máta, Angyalháza). A fennmaradt oklevelek tanúsága szerint ezek egy része a tatárjárás idején, nagy részük pedig a török dúlás során vált lakatlanná. Az elnéptelenedett területek nagy része a töröktől kiváltságot nyert mezőváros, Debrecen kezébe került.

A Tisza minden évben megismétlődő áradása kiváló legelőket biztosított a cívis gazdák gulyáinak, és ennek köszönhetően virágzott fel a XVI.-XVII. században a magyar szürkemarha tartása és exportja Nyugat-Európa városaiba.

A fontos kereskedelmi útvonalak egyike volt az ún. sóút, amelyen az erdélyi sóbányák kincsét szállították a kereskedők. A főbb utak mentén csárdák épültek, nagy részük még a XVII. század folyamán. Még a múlt században is legalább negyven működött belőlük. Az esős időkben a Tiszán való átkelés segítése érdekében épült meg a Kilenclyukú-híd.

A Tisza szabályozás első kapavágását maga Széchenyi István tette meg 1846. augusztus 27-én. Nemsokára felmerültek a problémák is. 1863-ban Hunfalvy János, geográfus ezt írta:

“Ne csak gátak építtessenek, hanem arról is gondoskodjanak, hogy ott, ahol kell, és akkor, amikor kell, az illető földterületeket meg is lehessen vizesíteni. Különben … a Hortobágyi puszta … területei a Zahara jellemét fogják magukra ölteni.”

Nagyjából ez is történt. A kanyarulataitól megfosztott, gátak közé szorított folyó nem önthette el többé termékeny iszapjával a Hortobágy laposait, nem táplálhatta a holtágak és távolabbi területek mocsárvilágát. Mindez az éghajlati tényezőkkel karöltve a szikesek elterjedéséhez vezetett, melyek ma már az egész táj arculatát meghatározzák. Az ötvenes években az egész területet csatornákkal hálózták be annak érdekében, hogy mesterséges úton próbálják pótolni a szabályozás után elmaradó vízmennyiséget, monokultúrás mezőgazdaságot kialakítva. 1967. decemberében a Pro Natura akció keretében 22 világhírű tudós memorandumban szólította fel a magyar kormányt, hogy a Hortobágy egyedülálló természeti és kultúrtörténeti értékeit nemzeti park formájában őrizze meg. 1973. január elsején megalakult a Hortobágyi Nemzeti Park, százegy évvel (!) a világelső Yellowstone Nemzeti Park (USA) megalapítása után.

A hortobágyi pusztáknak a nemzeti parkba eső része már a kezdetektől fogva jelentős nemzetközi elismerést élvezett, egésze bioszféra rezervátum lett, később felvételt nyert a nemzetközileg is elismert vízimadár élőhelyek sorába (ramsari terület, 1999. december elsejétől pedig az UNESCO által adományozott, a „Világörökség része” megtisztelő címet is elnyerte. A bizottság értékelése szerint a magyar Puszta máig fennmaradt kiemelkedő példája a több évezrede folyó tradicionális földhasználatnak, amely tartós együttélést tett lehetővé ember és természet között. A régi pásztorvilág emlékeit ma már inkább a múzeumok és csárdák őrzik, így a nagyiváni tájház, a Meggyes csárdamúzeum, Hortobágy faluban pedig a Pásztormúzeum.