A Kilenclyukú híd

A mai híd egy régi fahíd helyén épült, klasszicista stílusban 1827 és 1833 között Povolny Ferenc tervei szerint.

Az 1697-ben épült fahíd az elhasználódás és a nagy forgalom miatt egy idő után már nem felelt meg a követelményeknek, egyre többet kellett javítani, s így a fenntartása is egyre több pénzbe került. Debrecen városa ezért már 1825-ben elhatározta annak lebontását, s helyette új kőhíd építését. Több tervváltozat megtekintése után Povolny Ferenc javaslatát fogadták el, amelynek kivitelezéséhez 1827-ben kezdtek hozzá, s 1833-ban fejezték be, a régi fahidat pedig ekkor lebontották.
A híressé vált Kilenclyukú kőhídnak, a történelmi Magyarország leghosszabb közúti kőhídjának a folyó két partján lévő, ún. ellenfalak közt mért távolsága 92,13 méter, míg teljes hossza 167,3 méter. A pusztai állathajtás könnyebbségére szolgált az a tervezői lelemény, amely a feljárókat szélesedőre tervezte: a felhajtott gulyát, ménest a híd így mintegy kitáruló karként fogadta, megkönnyítve ezzel a jószágot hídra terelni igyekvő pásztorok, csikósok dolgát.

 A település legnagyobb és legősibb rendezvénye a minden év augusztusában összehívott a híres hidivásárt, ahol minden hagyományos kézműves mesterség képviselteti magát. Annak idején nem volt itt település, hanem csak a híd a Hortobágy folyón és a partján álló Nagycsárda a kocsiszínnel. Ezért azonosította a kor embere az itt megtartott vásárt az Alföld legnagyobb hídjával és nevezte el ez alapján a hídnál lévő vásárnak, rövidebben hidivásárnak.

Minket itt kapott el egy nagy eső. Szaladtunk a kocsiig, de így is bőrig áztunk!

Pásztormúzeum, Hortobágy

Somogyi Árpád: Pásztorfiú szobor

Az egykori szekérállásban lévő múzeumban a Hortobágy egykori világát, a különböző szekértípusokat, a pásztorélet rendjét bemutató kiállítást rendeztek.

A debreceni Déri Múzeum gyűjteményéből rendezett Hortobágyi pásztorélet című kiállítás megismertet a puszta történetével, a pusztai állattartás kialakulásával és emlékeivel. Az épület eredeti rendeltetését idézik a kiállított szekerek és kocsik.
 

Pásztorok élete

A pásztorok az Idő gyermekei. Pásztorként létezni, amikor a tájba ágyazva jelenik meg az ember - kiemelt létállapot. A pásztorkodás szelíd beavatkozás a természet rendjébe: bármilyen más gazdasági tevékenység (legyen az bányászat, vagy növénytermesztés, miegyéb, melynek során a Föld mellét felhasogatjuk) sokkal erőszakosabb. A pásztorkodás hagyja leginkább érintetlenül az adott tájat - ha nem viszik túlzásba túllegeltetéssel, akkor a tevékenység a "megülök, megfigyelek, megőrzöm" szent hármasának fogságában zajlik.

A pusztában élő pásztorok nem használtak állandó épületek maguk, illetve állataik részére. A legtöbb ősi hortobágyi pásztorépítmény - a vasaló, a szárnyék vagy a kontyos kunyhó - igen egyszerű, de praktikus, elsősorban nád felhasználásával készült. Az állatok itatására szolgáló gémeskutak a magyar puszta jelképévé váltak.
Vasaló: Felül nyitott nádból készült építmény, főzésre szolgált.
Seggenülő hodály: nádból készült építmény, melyben az állatok pihentek. Télen kellemes meleg, nyáron hűvös. Teteje a földig ért.

A pásztortársadalom tagjai között voltak telkes jobbágyok, s nemesek fiai is. A nagy értékű vagyont ugyanis az uradalmak nem bízták nincstelen emberekre. Ilyen elvárásokat csak a jószágért felelő számadó juhásszal szemben támasztottak, aki vagyonával felelt a nyáj épségéért. A címeres pásztorok valóságos dinasztiákból kerültek ki.  A bojtárokat a számadó fogadta fel, ő felelt értük.  A kisbojtárok az otthoni rokon gyerekek közül került ki. A pásztorok társadalmában hierarchikus rend uralkodott. A számadó (juhok esetében a bacsu) , vagyonával felet a nyájért, az ő szava döntött. utána következett az öregbojtár. Rendszerint nős ember volt egy kis vagyonkával. A bojtárok fiatal , nőtlen emberek voltak, még a katonai szolgálat előtt álltak, a kisbojtár és a tanyás még gyerekember. Ez a rangsor kifejeződött a bérekben is. A tanyás dolga volt az ebéd elkészítése a vasalóban, ő vitte ki az ebédet, táplálta a pásztortüzet.

A pásztorok rangját az is meghatározta, hogy hol szolgált. A legrangosabb a hortobágyi pásztor volt. , valamint az is számított, hogy melyik jószágfajtát őrizte. A legfontosabbak a csikósok, vagyis a ménekre vigyázó pásztorok.

Viseletüket a bő kék nadrág és ing jellemzi, melyhez barna vagy fekete mellényt viselnek. A nyári nap melegétől a nemezes fekete kalap védi őket. A fehírruha az asszonyszűtte vászonból készült: ing és gatya, a felsőruha kibélelésére szolgált.

A ranglétra második fokán a marhapásztorok, vagyis a gulyások állnak, őket követik a juhpásztorok, a juhászok. Viseletük a suba, vagyis a juhszőrből készült vállra teríthető kabát volt. A subához három juh gyapja szükséges. Minél gazdagabb volt valaki, annál több juh gyapjából készítette a subáját. A ranglétra legalsó fokán a kondások, azaz a disznópásztorok álltak. Az ő viseletük szegényes és egyszerű volt, bő fehér nadrág és ing. Cipőként, csizmaként lábszárra tekert bőrszíjat hordtak.

A cifraszűr:   A szűr alapanyaga a posztó. Felöltve sosem viselték, csak vállára vetve, olyannyira, hogy az ujját be is varrták, zsebként használták. Egész életén keresztén elkísérte a pásztorembert. Abban esküdött, s koporsójára terítve, abban temették el.

Kitették a szűrét

A hortobágyi legény nem házasodott, amíg cifraszűrt nem szerzett. A lánynézőben is fontos szerepe volt. A lányos háznál cifraszűrben megjelent legény ottfelejtette a szűrét távozáskor. Ha nem nyerte meg  a háziak tetszését, reggel "kitették a szűrét".

Művészetük

A pásztorkodás majdnem egész éves elfoglaltságot jelentett, hisz a pásztorok kora tavasszal kihajtották az állatokat a pusztába, és késő őszig nem is hajtották vissza őket az istállókba. Ezt nevezték ridegtartásnak. Sajátos életmódot folytattak, saját művészetük és ízviláguk alakult ki.

Ennek az egyedi népművészetnek legjelesebb bizonyítékai a pásztorbotok. A rajtuk lévő rovátkák nem csak esztétikailag voltak szépek, de egykoron komoly közgazdasági, vagy inkább könyvelői szerepük is volt.
A jószág tulajdonosának azonosítása billogok, ill. füljegyek alapján történt. A billyogzó vasból készült, és azt felizzítva nyomták a jószágtomporára, nyakára. A szó török eredetű, talán már a honfoglaló magyarság is ismerte és használta. Használatát később az elharapódzó lopások megakadályozása érdekében a hatóságok is szorgalmazták.

Nyelvészkedjünk: "Sok van a rovásán", "dögrováson van"

Az írni nem tudó pásztorok így számoltak el ősszel a gazdáknak, hogy hány állatot kapott megőrzésre, hány múlt el, hány új példány jött a világra. Később innen alakultak ki a rovásfák, melyeknek egy példánya tavasszal a gazdánál maradt, másik felére a nyár folyamán a pásztor vezette az állatállományban bekövetkezett változásokat. A szaporulatot a "tőkerovásra" az elhullott állatokat pedig "dögrovásra" jegyezték fel a boton. Azért, hogy a pálcát ne lehessen meghamisítani kitalálták a párosrovást , ami tulajdonképpen a pálca kettéhasításával járt. Az egyik felét a gazda kapta, és az őszi behajtásnál lehetett az összeillesztés után az eredeti feljegyzést ellenőrizni.

A pásztorok szűkszavú emberek voltak, de saját szórakoztatásukra társaságukban sokat énekeltek, és számos népdalunk nekik köszönhetően így maradt fenn. Bár szegények voltak, de szegényes étrendjük a magyar konyha kínálatában a mai napig nemzetközi hírnévnek örvendő ételeket hagyományozott. Kitűnő példa erre a nevében is máig élő közismert gulyás, vagy a kevésbé ismert slambuc, vagy más néven öhöm.
Ezt az ételt hagyomány szerint bográcsban szalonnazsírban pirított krumpliból és száraztésztából készítik. Az étel akkor készült el, amikor a massza 33 forgatás után egy labdába állt össze. Ekkor a közepén üreges asztalra helyezték a bográcsot, a slambuclabdát pedig annyi cikkelyre szelték, ahányan voltak és megszórták a kezdéskor kisütött szalonna pörcével. Annak idején nem volt mindenkinek külön tányérja, hanem mindannyian a bográcsból ettek egy erre a célra kifejlesztett meghosszabbított nyelű kanállal.

A legtermékenyebb korszakot - díszítettség szempontjából - talán az 1800-as évek jelentették: a spanyolozott tükrösök, cifraszűrök kora. A spanyolozás (amikor a folyékony spanyolviaszt kanállal belesimítják a faragásba, és így emelik ki a mintát) már "polgári" gyökerű szokás: a városi módi új lehetőségei a pusztai embereket is elkápráztatták, és kedvet kaptak a viasszal való díszítgetéshez. Az anyagot átvették, de a használat módja igen eredeti volt. Jellegzetes, egységes színvilágú, figurális díszítésű tárgykultúrát hozott létre ez a technika.

A pásztorok a faragókéssel aprólékos munkát végeztek. Az ősi díszítési mód szimmetrikus, geometrikus alakzatokból (rozettákból, stilizált levelekből, facsontvázakból) állt, az archaikus réteg maradványait őriz-ve. A XVIII. századtól terjedt el a figurális díszítés. Megjelenik az ember: a pásztor, a kedves, a pandúr - hihetetlenül bájos, síkba vasalt világ ez, amelyen a pásztorok a szokványos faluközösség szabályai szerint megengedhetetlen jeleneteket is előszeretettel megjelenítettek. A szemérmes közönségnek már az is csemege volt, hogy olyan képeket láttak, amit a valóságban, ugye, nem: a szeretők egy asztalnál ülnek, a pandúr térden áll a betyár előtt - nem beszélve a ténylegesen erotikus, "buja" jelenetekről. Ekkor jelennek meg a színen a híres pásztor-faragók: Király Zsiga és társai. Egyre fontosabb lesz az alkotói személyiség: aláírják, évszámmal látják el a tárgyaikat, és igen büszkék rá.

A faragás a dunántúli, erdélyi pásztorokra jellemző, hiszen ott sok a fa. Az alföldi pásztor nem farag (nincsből nehéz!), inkább bőrmunkához és karikások készítéséhez ért, botjait ólmozással, szaru- és csontberakással díszíti, valamint csuda pásztorkései vannak. Ráadásul az Alföld viszontagságosabb körülményei között nem is alakult ki a pásztorokban akkora igényesség a tárgyaik díszítettségével szemben, mint a Dunántúlon.

A pásztorkodás "kellékei":

Az állatok egybentartása sokszor nehéz kötelessége volt a pásztornak.  A jószág egybentartását szolgálta a kolomp.

A jószágot füstöléssel védték a szúnyogok hada ellen.

Az állatok terelését szolgáló pásztorbot a juhász jelvénye is egyben. Volt egyszerűbb, díszítetlen, és ünneplő, parádés pásztorbot.  Még kivágás előtt egy évvel bicskával bevagdalja, hogy szép rücskös legyen. Keményfából készítették, és gondosan érlelték, edzették őket. Sajátos formája a juhászkampó (gamó) amelynek végén vasból, rézből (Alföld), esetleg szaruból (Borsod megye) készült kampó volt. Ezzel fogták ki a juhot - a hátsó lábra akasztva - a nyájból. A hosszúszőrű rackajuhot terelő pásztorok nem ismerték, az állatokat a szőrüknél fogva ragadták ki a nyájból.

Nyelvészkedjünk: A "főkolompos"

A nyáj megismeri a kolomp hangját, az előttük járó bégetését, szagát. Ezért szokás a vezérürü (vagy ahogy Kalotaszegen hívják: nagyberbécs v. gazdabércs) nevelése. Az ivartalanított kost a juhász kézhez szoktatja, és betanítja, hogy hívásra őt kövesse. Ezek az állatok kolompot hordtak, nyírásuk megkülönböztette őket a társaiktól, és nevük volt: kiemelték őket. A nyáj mellett mindig voltak pásztorkutyák is. A honfoglalás korától a XVIII. századig elsősorban komondorok és kuvaszok őrizték a nyájat, hiszen a közbiztonság sem volt éppen tökéletes, és a réti farkasok is szerették kóstolgatni a birkahúst. Ma inkább a kisebb testű puli, pumi, mudi járja.
 
Nyelvészkedjünk

A pásztor másik fontos terelő eszköze a karikás ostor.

A pányváskötél vagy árkány az állatok kifogására szolgált  A kiszemelt állatot itatáskor a vajúhoz szorították, és úgy dobták nyakába a pányvát.

Rühzsírtartó tülök : Ha a jószágot betegség kapta el, rühzsírral (kéneső, kényeső) kenegették. Ezt a juhász állandóan magánál hordta, szarvasmarha tülkéből készített, pompásan díszített dobozban.

A pásztorkészség a hortobágyi és nagykunsági pásztorok jellegzetes eszközkészlete, amely a tűzcsiholó szerszámok részére készült bőrzacskóból, bicskatokból, tükörből állt. Ezek együttese csontgyűrűkkel, szarukupáncsokkal, sallangokkal díszített szíjakon lógott - ez is archaikus hagyaték, a sámánhit motívumait örökíti tovább. Sok ilyen jellegű, a régi hiedelemvilág hagyományait őrző "emlékkel" találkozhatunk a pásztortárgyakon: a világfa-ábrázolások, a napkultusz jeleire utaló napszimbólumok, csontkupáncsok stb.

Priccs:, csikósnyereg, vagy patrac: Egy pokróc a ló hátán általvetve, ás csak szíjon függő kengyelekkel.

Tergenye: A juhásza a szamarat teherhordásra használta.  Fából fűrészbakhoz hasonló nyerget készített, s erre pakolta a terhet.

Egyéb használati tárgyak: a szarusótartó, ivótülök, kásakavaró, tükrös, borotvatok, ivócsanak. Az ivócsanakot a fában szegény Alföldön ökörszarvból készült ivótülök, szarupohár helyettesíti. A múlt századi pásztorművészet jellemző technikái a karcolt díszítés, a domború faragás, a berakás, a spanyolozás.

A jószág őrzésében fontos szerep jut  a kutyának. A komondor, és kuvasz őrző-védő szerepet tölt be, mindenekelőtt a farkasok ellen tartották őshonos kutyafaj. A puli és pumi terelőkutyák, csak a XVIII. században jelennek meg.

A legelő jószágot itatni kell. A vízre legérzékenyebb a ló, ezért régen folyóvizen itatták. A többi jószágnak az állóvíz is megfelelt. A nagy szárazság idején a kiszáradt tómederbe "sárkutakat" ástak a pásztorok.  A XVIII. sz. végén jelennek meg az ásott gémeskutak.A két három,- négygémű kútból a pásztorok itatáskor a kút fölé helyezett pallón állva húzták a vizet. kemény munka!!!

Kopolya

A pásztor szárazság idelyén a maga szükségletére is ásott a kiszáradt tó medrébe sárkutat, azaz kopolyát, melyből nádszáron szívta ki a megszűrt vizet.

Élettani okokból van szükség a jószág sószükségletének kielégítésére. A legelőn az ágasfán , vagy sózóvájuban  helyeztél el a kűsót, vagy marhasót. A marhapestis gyógyszerének is tartották.

Gyógyítás

A juhászok a merinói juh elterjedése óta ismerték a rüh gyógyítását. Higanyból, terpentinből, faggyúból maguk készítettek rühzsírt.

Himlő elleni oltóanyagot a beteg állat testéből veszik. és karcolják a másik állatra.

Nagy baj a juhoknál, ha a "bolondja előveszi". ilyenkor egyhelyben forog a "kerge birka". A juhász ilyenkor ott,  ahol a birka homloka megpuhult meglékeli és a kergeséget okozó férgek fészkét eltávolítja.

A legyek nyüvétől megférgesedett állat doktora a seregély, de a juhász maga is kipiszkálja, majd a sebet marhaganéval keni be.

A megtetvesedet borjút sárral kenik be, majd a megszáradt sárt a letördelik (és vele a tetveket).

A pásztorkutyákat szokás volt folyóvizekről elnevezni, mert ez védi őket a veszettségtől (Tisza, Sajó)